Eltelt 2 hét az eset óta... Nem változott semmi, ami az érzéseimet illeti... Sőt... egyre inkább azt érzem, hogy nem bírom nélküle...:( Most itt vagyok a Tündiéknél, nagy nehezen kikönyörögte a Tündi, hogy lejöhessek. Én gondolkoztam rajta, hogy biztos le akarok-e jönni. De igen... Le akartam. Hiába is van itt egy pár ember... De akkor is... Legalább tudom, hogy a közelemben van... Vicces, de már maga a tudat is megnyugtatott... Igazából azért akartam lejönni, hogy egy kicsit kikapcsolódjak, jól érezzem magam. Hát úgy is lett... Egy ideig... Aztán...
Állandóan körülötte forogtak a gondolataim, és nem bírtam tovább...:(:( Aztán megcsörgettem... Szokás szerint visszahívott, és beszéltem vele... Igazából nem beszéltünk sokat. A lényege az volt, hogy mondtam h nem vagyok túl jól, 2 hete igazából mást sem nagyon csinálok, csak bőgök.... De nem tudtam túltenni magam a dolgokon. Erre azt mondta, hogy ő sem... És hogy most úgy érez, mint még soha... Rosszul érzi magát amiatt, ami történt... Azzal, hogy engem is elvesztett ráébredt arra, hogy igazából mit is csinált... "Érzi a dolgok súlyát.."
Nem tudom miért, de ennek a mondatnak nagyon örültem... Valahol mindig is ezt akartam, hogy érezze a felelősséget azután, amit csinált...
Beszéltem az anyjával is... Odaadta neki a telefont, meg mondta, hogy hiányzok nekik...:) Azért ez valamilyen szinten jól esett... Sőt. Nagyon jól esett. Azt is mondta, hogy nem is csak azért haragszanak rá, amit csinált, hanem azért is, hogy emiatt engem elvesztett. Ez tetszett..:)
Azon csodálkoztam, hogy mennyit beszéltem az anyjával... Kb. 10 percet...:D De jó volt vele is beszélni... Elmondta, hogy mennyire ki vannak akadva mind a ketten a Zoli miatt, és hogy sajnálnak engem is, hogy miatta ne mentem vissza koleszba... Azt is mondta, hogy még Ő kérne bocsánatot a szülőktől, meg azoktól, akik a Zoli miatt mennek oda. Mondtam neki, hogy emiatt a Zolinak kellene bocsánatot kérni, nem neki. Sokat beszéltünk, és csak erről. Megkérdezte, hogy vagyok... Mondtam, hogy telefonálni akartam a héten, csak nem tudtam mikor... Mondta, hogy aranyos vagyok, hogy gondolok rájuk... Azt is mondta, hogy bármi van, nyugodtan mehetek hozzájuk, meg ha anya leenged, nyugodtan menjek, szívesen látnak...:) Elmondtam neki, hogy anya mit mondott... Hogy miért nem szeretné, hogy lejöjjek Ősibe, meg hogy nem akarja, hogy találkozzak a Zolival... Azt mondta, hogy megérti, és hogy Ő is ezt tenné anya helyében. Én is megértem anya helyzetét... De.... :( Na mindegy... Azt is mondta, hogy ezt ő nem tudja elviselni, még ő érzi rosszul magát, mert ez nem az ő nevelése. Mondtam, hogy ezt szerintem mindenki tudja, aki ismeri Őket.
Szóval így nagyjából ennyi volt... A Zoli anyjával szinte többet beszéltem, mint a Zolival..:D
De az, hogy most beszéltem vele, valahol megnyugtatott... Még akkor is, ha nem olyanról beszéltünk, mint eddig, hogy így szeretlek, meg úgy szeretlek... De még így is kegyetlenül hiányzik... Azon voltam, hogy leteszem a telefont, átmegyek és a nyakába ugrok...:( Olyan jó lett volna látni... Hiába telt el ennyi idő, nem érzem úgy, hogy elfelejtem...:( Azért is viselkedek mostanában így... Mindenkivel.. Tudom, hogy bunkó vagyok, meg visszabeszélek, és esküszöm, hogy nekem is szarul esik, hogy így beszélek anyáékkal, főleg anyával... Mert nem érdemli meg... De nem szándékos... Persze, ez szar magyarázat, de tényleg... Nem akarok így viselkedni, de valahogy ez jön ki belőlem...:( Plusz egyre nehezebben viselem az Árpi beszólásait... Most valahogy nagyon nem vagyok rá vevő, de persze ezt ő nem veszi észre... Meg most itt van minden, a sulival is...:( Áááá.. Nem tudom mi lesz... Persze, ezt én csináltam magamnak... De igyekezni fogok, hogy mindent helyrehozzak...:/
Na hát... most ennyi... majd még úgyis írok...:/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése