Dear heart...

Kedves kispárna! sajnálom a könnyeket.. Kedves szív! Bocsánat a károkért. Kedves Ész.. mégis csak neked volt igazad! Tetszik ez az idézet... Ami mégis igaz rám, az ez: Te és én nem vagyunk egyformák. Más világban élünk, mégis te tanítottad meg nekem, mi az igaz szerelem. Te mutattad meg, mit jelent törődni valakivel, és ettől én jobb ember lettem. Szeretném, ha ezt tudnád. Nincs bennem keserűség a történtek miatt. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy ami köztünk volt, igazi volt, és örülök, hogy legalább egy kis időre együtt lehettünk. (...) Talán egy pillanatra te is ezt érzed majd, visszamosolyogsz, és gyönyörűséggel őrzöd meg közös emlékeinket.
Hát... Semmi jó... A hétvége katasztrófa volt... Elege lett... Betelt nála a pohár.. Mit szépítsem. Ettől féltem már 4 hónapja. És most végleg. Le sem merem mit írni mit álmodtam az alatt a 3óra alatt, amit mind aludtam az éjjel... Plusz megint rámtört egy rosszullét. De tegnap tényleg megijedtem.. Nagyon rossz volt..:S Rosszabb mint eddig az összes... Viszont az álmomból nem akartam felébredni... Nem részletezem, mert annál jobban fáj... Én megértem Őt... Nem is arról van szó... Csak arról, hogy leszakadt a szívemből egy jó nagy darab... Egy nagy, létfontosságú darab... Viszont egy apró darab még ott van, ami az emlékeket, és azt foglalja magába, hogy jobb lesz ez neki így... Nem kell szenvednie senkiért... Nyugodt élete lehet... És legalább ennyi tartja bennem a lelket... Egy darabig.
Nem tudom. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek az érzéseimmel. Egyszerűen megfojtanak itt belül... Legszívesebben ordítanék és levetném magam egy hídról... Vagy bármit ami megszűntetné ezt a vihart, ami tombol bennem... Ha tehetném rohannék hozzá... Megölelnél és nem engedném el soha... De nem tehetem... Itt jött a már-már közhelyes szöveg, hogy Ha szereted, akkor elengeded... És ugye úgy folytatódik, hogy... sehogy... Az fáj.. Hogy bár nagyon sokára.. De meghatározott időn belül együtt lehettünk volna... De azt az időt nem bírta volna ki.. Még ezt se.. Én nem hibáztatom.. Egyáltalán.. Egyszerűen csak fáj az igazság... De kegyetlenül..:'(
Vajon hogy kell feladni egy érzést? Egyszerűen csak döntsem el, hogy feladom, és eszerint viselkedjek és közben mondjak ellent a szívemnek és sodródjak tőle egyre és egyre távolabb? Akkor talán egy nap elfelejtem igéző barna szemének melegségét, kellemes hangját, édes mosolyát? Vajon eljön az idő, mikor mind eltűnik belőlem és a szívemből a fájdalom? Minden nyom nélkül, mintha soha nem is lett volna semmi. Bárcsak ilyen egyszerű lenne... De lehet, hogy nem is... Akarom... Elfelejteni... Egyszerűen csak megtanulok élni a hiányával... Bár ez talán még bonyolultabb lesz... De egy szép része bennem marad örökké...