Egy mazoista vagyok... Visszaraktam a képeinket és újra megnéztem mindet. A videókat is. Elképesztő sírás tört ki belőlem, mikor végignéztem mindent...
Annyira nehéz... TÚL nehéz... Sokkal rosszabb, mint először. Jópofát kell vágnom mindenhez. Mosolyognom és azt mondanom, hogy jól vagyok. Köszönöm. Pedig legszívesebben kirohannék a világból, itt hagynék mindent és mindenkit... De nem tehetem. Itt van anya. Várandósan... Nem akarom, hogy az én problémám miatt baja legyen... De ezt sem fogom tudni sokáig elviselni. Mindenki azt mondja, hogy egy másik kapcsolat jó tenne. Én nem hiszem. El sem tudom képzelni, hogy mással legyek... Nem megy... Ez az érzés vagy elmúlik, vagy én vetek véget. Mindennek. Rengetegszer megfordult a fejemben. Rengetegféleképpen. Mi lehetne gyors...
Egyszerűen nem vagyok képes túltenni magam... El tudom nyomni, de lépten-nyomon előtör és megöl ez az egész... Mikor az jut eszembe, hogy esetleg mással van... Ezer kés szúrás sem fáj annyira, mint maga a gondolat... Nem tudom mi van vele. Mit csinál. Belebolondulok a hiányába... Hiányzik, hogy átölel, megcsókol, a fülembe suttogja, hogy szeret.
Mikor az Eszternél voltam, az volt az első este, hogy nem sírtam... Az eltelt 4 hétben minden egyes éjszaka azon kívül. Kegyetlenül fáj. Annyira hiányzik, hogy nem tudom leírni. Erre a fajta hiányra nincsenek szavak... Minden második éjszaka vele álmodom. Mindig mást... Először azt, hogy összeveszünk, mert Ő inni akar, én meg nem szeretném. Aztán azt, hogy nála vagyok és egy szót nem szól hozzám, csak néz rám...
Olyan rossz ez az egész... Néha magamat hibáztatom, hogy ez lett... Biztos én csináltam valamit rosszul... Ennek nem így kellett volna alakulnia... Annyira tehetetlennek érzem magam, és egyre csak azt várom, hogy egyszer bekopogtat az ajtón, hogy sajnálja és nagyon szeret... De ez sosem fog megtörténni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése