Break even

Mégcsak 4 nap telt el... De a fájdalom nem akar enyhülni... Az órák vánszorognak, a napok örökkévalóságnak tűnnek. Mikor lefekszem aludni rá gondolok... Mikor felébredek Ő jut eszembe először... Nem tudom felfogni, hogy ez történt... És minden más. Hogy nem mondott igazat... És én mindent elhittem...
Tegnap levittük keresztapámat Ősibe. Mondtam anyának, hogy beugorhatnék hozzájuk, aztán odaadom Gabi meg az Ő pólóját az anyjának, Ő úgy sincs otthon. Mondta anya, hogy jólvan.
Odaértünk, bementem a kapun. A Merci elkezdett ugatni, aztán amikor meglátott, már tartotta a fejét, hogy simogassam meg. Beléptem a teraszra, és ahogy nyúltam a kilincsért, megcsapott az az illat, amit mindig érzek náluk... Abban a pillanatban olyan érzés volt, mintha valami szorongatná a szívemet... Valószínűleg ez volt az utolsó, hogy éreztem ezt az illatot... Beléptem, és az apukája volt előttem. Láttam, hogy örült nekem, felvidult az arca... Aztán az anyja lépett ki az ebédlőből, ugyanúgy nagy mosollyal fogadott. Odaadtam neki a pólókat. Rámnézett, aztán megkérdezte, hogy miújság, beszélek-e Vele. Mondtam neki, hogy szakítottunk, közben elcsuklott a hangom... De visszafogtam magam, nem akartam könnyezni... Megkérdezte, hogy végleg? Mondtam, hogy igen... Mondta, hogy milyen nehéz a természete, meg stb... Meg hogy mindenki mond olyanokat, hogy öngyilkos lesz. Mondtam, hogy nem ezért szakítottunk. Rámnézett kikerekedett szemekkel, hogy akkor miért? Aztán elmeséltem neki, mit csinált szombat este... Csak nézett rám.. Hallgatott.. Aztán megszólalt, hogy ezt nem mondod..? De... Sajnos így volt... Azt mondta nekem, hogy nagyon sajnálja... Nem elfogult a fiával szemben, és ha így volt, akkor talán jobb is... Mondtam neki, hogy kissé belefáradtam, hogymindig én futok utána, ha ilyen van... Azt mondta, hogy ne fussak. Hagyjam, ha ezt akarja. Mélyen belenézett a szemembe, és azt mondta, hogy nagyon megszerettek... Itt lábadt könnybe a szemem.. Már nem tudtam visszafogni... Ezután mondott valamit, amin leesett az állam... Azt mondta, hogy lehet azért viselkedik így, mert én voltam az első ilyen komolyabb kapcsolata. Néztem egy nagyot, aztán mondta, hogy tudomásom szerint volt egy négy éves kapcsolata. Rámnézett... És ezt mondta- Dia, nem akarlak elszomorítani, de most mondjam azt, hogy hazudott? Mert volt egy egyéjszakás kalandja, valami thury-s csajjal, de ha lett volna egy 4 éves kapcsolata, akkor ő arról tudna... Hát mondom ez remek... Aztán azt mondta nekem, hogy nagyon sajnálja, hogy ez lett, és tudja milyen nehéz.. De próbáljak túllépni rajta, mert lesz jobb, és kedves, okos, szép, aranyos lány vagyok, nem ilyet érdemlek... De én ezt mind nem nagyon hallottam meg, mert más sem járt a fejemben, csak az, hogy nem volt... Ami azért valami reményt táplált belém, az az volt, amikor azt mondta, hogy talán két év múlva benő a feje lágya, és ha isten is egymásank teremtett minket, még egymásra találunk... Bár nem nagyon hiszek benne, hogy valaha is megváltozik... Akármennyire is haragszom rá... Valamiért itt bent remélem, hogy egyszer még együtt leszünk... Érdekes, mert beszéltem a Zsoltival, és azt mondta nekem, hogy lehet, hogy most ezt meg azt gondolom, meg sokat bántott, de ha ideállna elém, és azt kérné, hogy menjek vissza hozzá, én nem gondolkoznék. Fáj, de így igaz... Visszamennék hozzá. Akármennyit is bántott, akárhogy is fáj ez az egész... Ez az a kérdés, amire nem tudom a választ, hogy miért szeretem még mindig... De lehet, hogy nem is érdekel... Ez az érzés velem jön a sírba... Én komolyan mondtam, hogy örökké szereti fogom. Ő nem hiszem. Ha ilyen könnyen elengedett... Azt mondta az anyja, hogy talán nem tud mit kezdeni az érzéseivel, amiket táplál irántam. Mert szerinte szeret, erről még nem beszéltek... És hogy menjek bármikor, szívesen látnak. Ha csak úgy mennék oda, biztos megszakadna a szívem. És nem az fáj a legjobban, hogy hazudott, hanem az, hogy nem hitte el, hogy tényleg szeretem.... Amikor őszintén beszéltem neki az érzéseimről, nem kaptam vissza mást, csak azt, hogy blaa blaa, meg hab szöveg... Ezek után hogy higyjem el, hogy Ő is szerett? De végül is már mindegy... Furcsa, hogy m indenki beletrafál, hogy Ő az első szerelmem. Az anyja is... A Zsolti is. Azok, akik nem ismerik a múltamat... Talán ennyire nyilvánvaló.
Azt mondják, hogy az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remény, amiben csalódott... Igen, valóban... Elveszteni az utolsó szálat, amibe kapaszkodhatsz... Amikor azt reméled, hogy nem felejtett el, amikor csörög a telefon, és azt hiszed, hogy Ő az... Vagy amikor felmész a levelező oldaladra, látod, hogy jött egy leveled, és megintcsak azt hiszed, hogy Ő az... Vagy midnennap megnézed a postafiókodat, hogy írt-e levelet... Ebbe lehet belebolondulni... Amikor be kel látnod, hogy nem érdekled... Hogy elvan nélküled... Könnyen túllép... De amikor belegondolok, hogy mással van... Vagy mással lehet, vagy volt... Kegyetlenül tud fájni...
Hülye gondolataim vannak.. Például az, hogy nézi a blogomat. De ugyanmár... Megint csak a naivitásom... Mindig az... Mindig azt hiszem, hogy Happy End a vége... Aztán pofára esek. Fiatal vagyok még, de úgy érzem, hogy egyre nehezebb felállnom. Miért kell szerelmesnek lenni... Rendben, hogy nincs szerelem fájdalom nélkül... De hogy ennyire fájjon...